A München története az 1972-es olimpián történt merényletből indul ki, amikor a Fekete Szeptember palesztin terroristacsoport tagjai túszul ejtettek, majd a félresikerült német katonai közbelépésnek köszönhetően megöltek 11 izraeli sportolót.

A filmet az izraeli sportolók emlékének szánta, mivel az ő nevüket méltánytalanul elhallgatták-hallgatják azok, akiknek része volt a tragédiában (Ez igaz is: anno az olimpiai megemlékezésen sem esett szó a sportolókról). Mindemellett a München a rendező saját szavaival "ima a békéért", ami jelzi, hogy Spielberg a pártatlanságra törekedett.

Ez nagyjából sikerült is neki, nem foglal állást egyik oldalon sem: a film mind a merénylők, mind az áldozatok hozzátartozóit és fájdalmukat láttatja, később pedig a cionista eszméknek ugyanúgy hangot enged adni, mint a palesztin fanatizmusnak. Ez a középre helyezkedés az, ami leginkább szemet szúrt a palesztin és az izraeli kritikusoknak illetve politikusoknak, akiknél a film egyértelműen megbukott.

Persze a film nem nekik készült elsősorban, hanem az átlag nézőnek, úgyhogy foglalkozzunk innentől azzal, amit a filmvásznon látunk. A München elsősorban Spielberg kivételes feszültségteremtő és cselekménybonyolító képességének újabb bizonyítéka: az Avner Kaufman (Eric Bana) által irányított ötfős megtorló brigád Nyugat-Európában végrehajtott akciói a székhez szegezik a nézőt, aki kellőképpen átérezheti, milyen az, amikor egy kapualjban le kell lőni egy ártalmatlannak tűnő idős embert, vagy amikor az utolsó pillanatban hatástalanítani kell a bombát, mert a célpont helyett annak kislánya veszi fel a robbanó telefont.

Avner jellemváltozását is hitelesen adja vissza a rendező (és a most is brillírozó Bana), ahogyan a kezdeti hidegvérű, parancsot teljesítő és azt soha meg nem kérdőjelező, vak hazaszeretetből gyilkoló katonából tépelődő, lelkiismeret-furdalásoktól gyötört, majd az ellenféltől rettegő és a családja hiányától szenvedő idegronccsá lesz.

Tulajdonképpen itt bújuk meg a film üzenete: vajon mi értelme van a bosszúnak, ha az csak újabb erőszakot szül, amire újabb megtorlás a válasz, és így tovább az idők végezetéig? Vagy még prózaibban: mi értelme a terrorizmusnak? Hollywoodi filmtől ne nagyon várjunk ennél mélyebb erkölcsi mondanivalót.

Spielberg tehát általánosságban a terrorizmus ésszerűségét kérdőjelezi meg, egy izgalmas, profin elmesélt, néhol szentimentális, néhol nevetséges (arabok és izraeliek kényszerből összezárva idilli hangulatban rádiót hallgatnak - na, nem már!) jelenetekkel tarkított, és a kelleténél fél órával hosszabb filmben (a politikai thriller túl erős lenne), kiváló színészi alakításokkal (Bana mellett az új Bond, Daniel Craig a bosszúszomjas cionista macsó, Mathieu Kassovitz a széplelkű, elfuserált bombagyáros és Geoffrey Rush a szellemes, de kemény összekötő tiszt szerepében mind nagyot lubickolnak.)

Ja, igen, nekünk magyaroknak van még egy fontos szereplő: Budapest, amely büszke lehet arra, hogy Münchennek, Rómának és Párizsnak is beillik (sőt, az Operaház egymást követő két jelenetben két külön várost "játszik").

A müncheni merénylet volt az első egyenes adásban közvetített, nagy médiavisszhangot kapott terrorcselekmény Európában. Most, amikor a terrorizmus a tévén keresztül szinte mindennapos esemény az életünkben, mit nyújthat egy olyan film, mint a München? Nekünk nézőknek két órányi kikapcsolódást, némi fészkelődéssel. Spilebergnek pedig jó néhány Oscart.